kell

– Hát ez mesés! – kacagott Ermi. – Te prédikálsz nekem, hogy ne féljek! Alighogy jön egy gólya, máris vége a bátorságodnak. Zsupsz, bele a vízbe!

– Én nem mondtam, hogy ne félj – felelte kicsit sértődötten Kvák –, egyetlen szóval sem. Félni én is félek. De még mennyire! Ha jön a gólya, meg a több békafaló. Félni mindenki félhet nyugodtan. De hogy ne tegye meg azt, amit kell, mert fél – ilyen nincs. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, és ahova el kell menni, oda el kell menni! Akkor is, ha az ember citerázik félelmében!

– Mondtam már, hogy te könnyen beszélsz. Neked itt a tó, és ha félsz, csak beleugrasz.

– Csináld te is ugyanazt. Ha félsz, csak beleugrani.

– Mibe? A tóba? – bámult el Ermi.

– Nem. A szeretetbe.

(Nemeshegyi Péter: Ermi furulyája)

forró jazz banda

Hát borzasztó, hogy minduntalan fellépnek ezekben a napokban a város különböző pontjain. :) Egymást érik most a fesztiválok, és hát színvonalnak, közönségcsalogatónak ideális a Hot Jazz Band – szinte mindegy, hogy mi a rendezvény profilja: kerékpárversenyes tömegszórakoztatás, a magyar nyelv és a magyar könyv ünnepe vagy éppen nemzetközi borfesztivál… Az elmúlt napokban igencsak felvettem a banda ritmusát, ahol ők megjelentek, ott én is. Esti Duna-partot és Várat eddig még nem ízleltem Hot Jazz Banddel – hát, felejthetetlen.

És a legforróbb rajongótábor (elképesztő, hogy végigugrálták és -körtáncolták a másfél órás koncertet):

Jöjjön most már a lényeg, egy kis zene:

„de hisz újra együtt vagyunk valamennyien”

Ezt Dosztojevszkij egyik hőse, az öreg Ihmenyev kiáltja rajongva, elragadtatottan. Alig tudja elviselni túláradó örömét: hazakerült végre a lánya, akit kiátkozott, mert az egy heves szerelem miatt elköltözött otthonról. A megbocsátás, a viszontlátás eksztázisát élik meg mindketten.

Dosztojevszkij nagyívű történeteiben a végső pont minden kuszaság után a megtisztulás. A hősök ott állnak lecsupaszodottan, rejtegetett ragaszkodásuk előtör belőlük, az egymásra találás, a megbocsátás pedig minden felett átível, mint Isten szivárványa az özönvíz után. Ezek a hősök már mindent elkövettek egymás ellen: tomboltak engesztelhetetlennek tűnő haragjukban, a legszívbemarkolóbb sértéseket szórták egymásra, kitagadták, eltaszították egymást, és közben ugyanezzel a szenvedéllyel, lendülettel sóvárogták a megbocsátást, az intimitást. A tékozló fiú történetének újabb és újabb variációi ezek. Valaki erőszakot tesz egy elszakíthatatlan kapcsolaton, de végül visszatér abba az „őshazába”, amit a kapcsolat jelent számára, és győzedelmeskedik az összetartozás.

Fel sem merül az a kérdés, hogy ki kinek kell megbocsásson, mert mindkét fél bűnnel terhelt. És különben is, annyira kimerültek és megtépázottak, olyan régóta várják, hogy végre eldobhassák álarcukat és megmutathassák egymásnak törékenységüket, megsebzettségüket…

- Natasa, hol az én Natasám! Hol van! Hol a lányom! – tört ki végül az öregből. – Adjátok vissza Natasámat! Hol van, hol! – S megragadva mankóját, amelyet én nyújtottam oda neki, az ajtóhoz rohant.

- Megbocsátott! Megbocsátott! – kiáltotta Anna Andrejevna.

Ihmenyev azonban nem jutott el a küszöbig. Hirtelen feltárult az ajtó, s Natasa szaladt be a szobába sápadtan, szikrázó szemmel, mintha lázas volna. Ruhája gyűrött volt, és teljesen átázott. Kendője, mellyel fejét kötötte be, tarkójára csúszott, zilált, sűrű fürtjein nagy esőcseppek csillogtak. Beszaladt, megpillantotta apját, sikoltva térdre esett előtte, és karját feléje tárta.

De az öreg máris magához ölelte!…

Felkapta, úgy emelte fel, mint egy gyereket, odavitte a karosszékéhez, leültette, s most ő térdelt le előtte. A kezét, a lábát csókolgatta; csókjaival borította, és nézte, nézte, mintha még most sem hinné, hogy megint mellette van, hogy megint látja, és hallja őt – őt, a lányát, Natasáját! Anna Andrejevna zokogva karolta át, fejét a melléhez szorította, s úgy maradt ebben az ölelésben, egy szót sem bírt szólni.

(…)

- És te, te rossz kislány! Te azt gondoltad, hogy én elátkozlak, hogy nem fogadlak be, ha eljössz hozzám? De hisz én… hallgass ide, Natasa: hisz én gyakran mentem hozzád, anyád se tudta, senki sem tudta; hol az ablakod alatt álldogáltam, hol meg vártam, egy fél napot is elvárakoztam a járdán a kapudnál! Nem jössz-e ki, hogy legalább messziről lássalak! Esténként sokszor gyertya égett az ablakodban; hányszor odamentem este, Natasa, hogy legalább a gyertyádat lássam, az árnyékodat megpillantsam az ablakban, és megáldjalak éjszakára. És te megáldottál engem éjszakára? Gondoltál rám? Érezte a kis szíved, hogy ott vagyok az ablak alatt? S késő téli éjszakákon hányszor felmásztam a lépcsődön, hallgatóztam a sötét lépcsőházban, nem hallom-e hangodat. Nem nevetsz ki? Hogy elátkoztalak? De hisz azon az este elmentem hozzád, meg akartam bocsátani, az ajtótól tértem vissza… Ó, Natasa!

Felállt, felemelte lányát a székből, és erősen, erősen szívére szorította.

- Itt van ismét a szívemen! – kiáltotta. – Ó, köszönök neked mindent, Istenem, a haragodat is, a kegyelmedet is!… A napfényt, amely most a vihar után ismét ránk ragyog! Ezt a percet köszönöm! Ó, hadd legyünk mi megalázottak, hadd legyünk mi megszomorítottak, de hisz újra együtt vagyunk valamennyien, s csak hadd diadalmaskodjanak most azok a büszkék és dölyfösök, akik megaláztak és megszomorítottak bennünket! Hadd vessenek ránk követ! Ne félj, Natasa… Kéz a kézben haladunk, s én azt mondom nekik: ez az én drága, szerelmetes leányom, ez az én ártatlan leányom, akit ti megszomorítottatok és megaláztatok, de akit én, én szeretek, s akit áldok örökkön-örökké!…

(F. M. Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak)

bátorság

Ki meri vállalni azt, hogy megkeresi a neki szánt helyet, körülményeket a világban? Ki meri vállalni, hogy ennek érdekében érzelmi hullámveréseit, vágyait is lecsitítja? Kinek van bátorsága elhallgatni, amikor igaza van, és halkan beszélni a hangosak közt? Vagy felemelni a hangját akkor is, ha tudja, hogy csakis veszteség lesz ennek ára? Egyszerűen, tisztán, pontosan beszélni? Harcolni nemcsak a végsőkig, de minden nap újra és újra, teljes meggyőződéssel a rábízottakért? Egyáltalán ki meri megkeresni a rábízottakat? Ki mer várni (a várhatónál is többet) a neki elkészített ajándékokra? Arra, hogy megtisztuljon, megnyugodjon a szíve? Kinek van bátorsága megfosztani önmagát a saját érdekeitől, száját a porba tenni? Elfogadni önnön jelentéktelenségét, és azt, hogy elég neki, ha csak a Fennvaló látja és érti szívét?

vágy, hiány és odaadás

Az ember akkor válik az imádság emberévé, amikor hagyja, hogy elfogja a csodálat és a boldogság. Létezik annak boldogsága, hogy tudjuk: szeretnek minket, és Isten kezében vagyunk; saját hivatásunk boldogsága, azé a boldogságé, amit kaptunk, amelynek erejében a zsoltárossal együtt mondhatjuk: “A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem, valóban pompás nekem az én örökségem!” (Zsolt 15,6) Az imádság embere a vágy embere. De az imádság háza a nélkülözés háza is. Az imádság embere “üresen áll”. Mélységes hiányt érez önmagában, amelyet szeretne betöltve látni. Ezen a téren az imádság minden ember szomjúságát fejezi ki. Az imádság embere elfogadja a szegénységnek ezt a formáját, amelyben a vágy megtisztul, mint az arany a kohóban. A vágy és a hiány ugyanannak az éremnek két oldala.

(…)

A maga részéről csak az képes valóban odaadni magát a végsőkig, aki tudja, hogy szeretik őt, aki ezt megtapasztalja és megköszöni. De nehezebb dolog hagyni, hogy szeressenek, mint szeretni. Nehéz hinni a másik szeretetében, elfogadni azt, elképzelni, hogy szeretetre méltók vagyunk, hagyni, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, és engedni, hogy megmossák a lábunkat. “Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem… ” (Jn 13,8). Ha nem engeded, hogy szeressenek, akkor nem léphetsz be az odaadás misztériumába. Bizonyára tanújelét adhatod a nagylelkűségnek, megteszel dolgokat másokért, sőt el is áraszthatod őket nagylelkűségeddel, de az eucharisztikus ajándékozás titkába nem fogsz valóban belépni. Senki nem adja oda valóban az életét, ha nem engedi, hogy szeressék őt.

(Ezeket a gondolatokat Christian de Chergé írásainak, tanításainak nyomán készítette egy francia szerzetes, teológiai tanár. Christian de Chergé húsbavágóan megtapasztalta, élete legfontosabb mozzanataként, hogy mit jelent, milyen kihívást rejt szeretetet elfogadni. Algériában barátságot kötött Mohammeddel, a mezőőrrel, tőle tanulta meg szeminaristaként azt, hogy hite hogyan váljon szabaddá, egyszerűvé, ráhagyatkozóvá. Egyszer Mohammed védelmébe vette Christiant – meggyilkolták ezért a saját kútja mellett. Christiant mélységesen felkavarta ez, és megerősítette abban, hogy szerzetesként Algériában szolgáljon. Később ő is tanúságot tett, Mohammedhez hasonlóan, hűségéről: kis szerzetesközösségével szélsőséges iszlamisták áldozata lett 1996-ban. Haláláig nagy szeretettel és odaadással szolgálta a muszlimokat, akik a kolostor környékén laktak. Róla és társairól készült az Emberek és istenek (Des hommes et des dieux) c. film 2010-ben.)

ölelő, szorító szavak

„Az elvetemült szívűek

dacosak maradnak,

nem kiáltanak Istenhez,

ha megkötözi őket.

Már fiatalon elhal a lelkük,

s életük, mint a paráznáké.

A nyomorultat a nyomorúság által menti meg,

és a sanyargatás által nyitja meg fülüket az Isten.

Téged is kivezetne

a nyomorúság torkából

tágas helyre, ahol nincs szorultság,

és bőven kerülne asztalodra zsíros étel.

(…)

Csak az indulat ne ragadjon el, ha csapás ér,

és ne áltasd magad nagy váltságdíjjal.

(…)

Vigyázz, ne fordulj a gonoszsághoz,

ne válaszd azt a nyomorúság helyett!”

(Jób 36)

a hús csendessége

Ez nemcsak aktuális, hanem igaz – bárhogyan alakuljanak is a dolgok (a német fordítás sokkal érzékletesebb, megrendítőbb, mint a magyar):

Auch mein Fleisch wird in Sicherheit ruhen.” (Ps. 16,9)

keskeny út

Nem hősöknek való hely. Ha rákerülsz, sötétség telepszik rád, megszűnnek a korábban ismert alternatívák. Nincs mozgásszabadság, nincs menekülés. Azt sem tudod, mi lesz veled holnap. Sőt: soha nem néztél ennyire értetlenül Istenre, soha nem érezted ennyire távolinak. Mindent és mindenkit elvett tőled pont akkor, amikor minden korábbinál nagyobb hűséget, engedelmességet tanúsítottál iránta. Soha nem hordoztad még ennyire a rádbízottak között az igazságát, szeretetét. És mégis: soha nem tapasztaltál még ekkora ellenállást, süketséget részükről, mint most, épp most, mikor végre annyi fölösleges mozdulatot, szót levetkőztél, hogy tisztán, hamisítatlanul hangozhassék mindaz, amit mondanod kell.
De azon veszed észre magad, hogy nem vagy kétségbeesett, hogy soha nem voltál ennyire nyugodt. Mindig úgy tudtad, a kilátástalanságban kapni kell valami vagy valaki után, most viszont még az ösztöneid sem kívánják ezt, még azok is tudják, hogy az ilyen mozdulatok mindig fölöslegesek, károsak. Boldog vagy ebben az árvaságban, szegénységben, mert, bár magad előtt mindig csak a következő lépést látod, tudod, hogy közben hegyek mozdulnak érted és mindazokért, akiket viszel, vinnél magaddal ebben az Istentől megáldott sivatagban.

Fodor Ákos: Görcsoldó

Közölj nyugodtan.
Akire nem tartozik:
úgysem érti meg.

elrejtettség


 
(Elohai, n’tzor l’shoni meira us’fatai midabeir mirma,
V’limkal’lai nafshi tidom v’nafshi ke-afar lakol tih’yeh.
Elohai, Elohai) (3x)

P’tach, p’tach libi.
P’tach, p’tach libi,
p’tach libi b’toratecha.

Elohai n’tzor l’shoni meira us’fatai midabeir mirmah,
V’limkal’lai nafshi tidom, v’nafshi ke-afar lakol tih’yeh.
Elohai, Elohai

Elohai, n’tzor l’shoni meira us’fatai midabeir mirma,
V’limkal’lai nafshi tidom v’nashi ke-afar lakol tih’yeh.
Elohai, Elohai

Yih’yu l’ratzon imrei fi v’hegyon libi l’fanecha, Adonai, Adonai, Adonai,
Tzuri,
Adonai, Tzuri v’Go-ali.

O God, keep my tongue from evil and my lips from deceit. Help me to be
silent in the face of derision, humble in the presence of all. Open my heart
to Your Torah. May the words of my mouth and the meditations of my
heart be acceptable to You, Eternal One, my Rock and my Redeemer.

« Régebbi bejegyzések Újabb bejegyzések »

Follow

Get every new post delivered to your Inbox.