Ezt Dosztojevszkij egyik hőse, az öreg Ihmenyev kiáltja rajongva, elragadtatottan. Alig tudja elviselni túláradó örömét: hazakerült végre a lánya, akit kiátkozott, mert az egy heves szerelem miatt elköltözött otthonról. A megbocsátás, a viszontlátás eksztázisát élik meg mindketten.
Dosztojevszkij nagyívű történeteiben a végső pont minden kuszaság után a megtisztulás. A hősök ott állnak lecsupaszodottan, rejtegetett ragaszkodásuk előtör belőlük, az egymásra találás, a megbocsátás pedig minden felett átível, mint Isten szivárványa az özönvíz után. Ezek a hősök már mindent elkövettek egymás ellen: tomboltak engesztelhetetlennek tűnő haragjukban, a legszívbemarkolóbb sértéseket szórták egymásra, kitagadták, eltaszították egymást, és közben ugyanezzel a szenvedéllyel, lendülettel sóvárogták a megbocsátást, az intimitást. A tékozló fiú történetének újabb és újabb variációi ezek. Valaki erőszakot tesz egy elszakíthatatlan kapcsolaton, de végül visszatér abba az „őshazába”, amit a kapcsolat jelent számára, és győzedelmeskedik az összetartozás.
Fel sem merül az a kérdés, hogy ki kinek kell megbocsásson, mert mindkét fél bűnnel terhelt. És különben is, annyira kimerültek és megtépázottak, olyan régóta várják, hogy végre eldobhassák álarcukat és megmutathassák egymásnak törékenységüket, megsebzettségüket…
- Natasa, hol az én Natasám! Hol van! Hol a lányom! – tört ki végül az öregből. – Adjátok vissza Natasámat! Hol van, hol! – S megragadva mankóját, amelyet én nyújtottam oda neki, az ajtóhoz rohant.
- Megbocsátott! Megbocsátott! – kiáltotta Anna Andrejevna.
Ihmenyev azonban nem jutott el a küszöbig. Hirtelen feltárult az ajtó, s Natasa szaladt be a szobába sápadtan, szikrázó szemmel, mintha lázas volna. Ruhája gyűrött volt, és teljesen átázott. Kendője, mellyel fejét kötötte be, tarkójára csúszott, zilált, sűrű fürtjein nagy esőcseppek csillogtak. Beszaladt, megpillantotta apját, sikoltva térdre esett előtte, és karját feléje tárta.
De az öreg máris magához ölelte!…
Felkapta, úgy emelte fel, mint egy gyereket, odavitte a karosszékéhez, leültette, s most ő térdelt le előtte. A kezét, a lábát csókolgatta; csókjaival borította, és nézte, nézte, mintha még most sem hinné, hogy megint mellette van, hogy megint látja, és hallja őt – őt, a lányát, Natasáját! Anna Andrejevna zokogva karolta át, fejét a melléhez szorította, s úgy maradt ebben az ölelésben, egy szót sem bírt szólni.
(…)
- És te, te rossz kislány! Te azt gondoltad, hogy én elátkozlak, hogy nem fogadlak be, ha eljössz hozzám? De hisz én… hallgass ide, Natasa: hisz én gyakran mentem hozzád, anyád se tudta, senki sem tudta; hol az ablakod alatt álldogáltam, hol meg vártam, egy fél napot is elvárakoztam a járdán a kapudnál! Nem jössz-e ki, hogy legalább messziről lássalak! Esténként sokszor gyertya égett az ablakodban; hányszor odamentem este, Natasa, hogy legalább a gyertyádat lássam, az árnyékodat megpillantsam az ablakban, és megáldjalak éjszakára. És te megáldottál engem éjszakára? Gondoltál rám? Érezte a kis szíved, hogy ott vagyok az ablak alatt? S késő téli éjszakákon hányszor felmásztam a lépcsődön, hallgatóztam a sötét lépcsőházban, nem hallom-e hangodat. Nem nevetsz ki? Hogy elátkoztalak? De hisz azon az este elmentem hozzád, meg akartam bocsátani, az ajtótól tértem vissza… Ó, Natasa!
Felállt, felemelte lányát a székből, és erősen, erősen szívére szorította.
- Itt van ismét a szívemen! – kiáltotta. – Ó, köszönök neked mindent, Istenem, a haragodat is, a kegyelmedet is!… A napfényt, amely most a vihar után ismét ránk ragyog! Ezt a percet köszönöm! Ó, hadd legyünk mi megalázottak, hadd legyünk mi megszomorítottak, de hisz újra együtt vagyunk valamennyien, s csak hadd diadalmaskodjanak most azok a büszkék és dölyfösök, akik megaláztak és megszomorítottak bennünket! Hadd vessenek ránk követ! Ne félj, Natasa… Kéz a kézben haladunk, s én azt mondom nekik: ez az én drága, szerelmetes leányom, ez az én ártatlan leányom, akit ti megszomorítottatok és megaláztatok, de akit én, én szeretek, s akit áldok örökkön-örökké!…
(F. M. Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak)
Egymást érik most a fesztiválok, és hát színvonalnak, közönségcsalogatónak ideális a Hot Jazz Band – szinte mindegy, hogy mi a rendezvény profilja: kerékpárversenyes tömegszórakoztatás, a magyar nyelv és a magyar könyv ünnepe vagy éppen nemzetközi borfesztivál… Az elmúlt napokban igencsak felvettem a banda ritmusát, ahol ők megjelentek, ott én is. Esti Duna-partot és Várat eddig még nem ízleltem Hot Jazz Banddel – hát, felejthetetlen.
