a hit mozzanatai, az ember legmélyebb szívdobbanásai elevenednek meg. Mozart elkápráztat, elvarázsol, Bartók viszont az élet drámaiságát tárja fel: tele van kétségekkel, fel-feltörő örömmel és lendülettel, keresi és megmutatja gyökereit, önmagát a hatalmas időfolyam parányi pontjának látja, időnként pedig meglep, de ez oly diszkréten történik, mint a szemek összevillanása. Bartók sokkal többet kér a hallgatótól, de sokkal többet is bíz rá. Erre csak az képes, aki sokszor engedte át magát a kiszolgáltatottságnak, létbizonytalanságnak.
„Természetesen hozzá kellett szoknom a nélkülözésekhez is és többször zavart meg munkámban egy-egy fontoskodó csendőr vagy községi bíró beavatkozása. Emlékszem, hogy az egyik faluban, Belényes mellett, a fárasztó napi munka után úgy alkonyult reám a sötét este, hogy nem volt hajlékom. A parasztok kint csépeltek az udvar végében s az enyhe éjszaka csillagos ege alatt aludtak. Egy barátságos család jó szívvel felajánlotta nekem a szobát megszállásra. Minden energiámból kifosztottan, erőtlen omlottam be az egyszerű emberek fekhelyére. Az ágy bizony kemény volt, de ezt már csontjaim megszokták. Az álom is gyorsan rám ereszkedett, de ekkor rám szabadultak az éjszaka koboldjai, amelyek bizony nem respektálták a fáradt ember munkában összeroskadt tagjait. A bolhák valóságos ármádiája szabadult rám. Fáradtságom és mély álmom azonban győzött a szemtelenkedő lakótársak felett, de reggelre arra ébredtem, hogy a testem annyi kiütéssel van tele, mint egy himlősé. Lázas betegen rázott be egy szekér Belényesre, ahol napokig feküdtem, amíg újult erővel munkához láthattam.”
(Bartók az I. rapszódia második, Friss tételében Temes megyei román táncdallamokat használ fel.)
