Andi blogja

A hét elején eljött a román kultúra krémje Budapestre. Johnny Răducanu és Ion Caramitru hoztak magukkal zenét és sok verset, főleg Nichita Stănescutól, de volt többek között Ana Blandiana, Eminescu és majdnem Arghezi is – azért csak majdnem, mert a lánya, Mitzura kétpecsétes irattal megtiltotta a Cantilenă előadását. Persze Caramitru ebből fergeteges poént kavart, szinte potyogtak a könnyeink, mikor prózában, „a költő itt azt mondja, hogy”-stílusban tolmácsolta a verset, három röpke szakaszt majdnem tíz percen keresztül. A repertoárba betettek néhány szerepverset, és sok olyat, amelynek diszkrét önirónia volt az alaphangja.
Caramitru zseniális volt (azt hiszem, nem is láttam még férfiszínésztől ilyen jó produkciót színpadon), J. Răducanu meg úgy zongorázott, mintha a billentyűk az ujjai meghosszabbításai lettek volna. És mindezt nagyon alázatosan, visszafogottan csinálták.

Ma este meg ünnep: a hanuka negyedik napja, a Nyugati téren meggyújtották a menóra negyedik ágán is a mécsest. Hát… zsidó testvéreink tudnak örülni és két perc alatt hangulatot teremteni, az egyszer biztos. A világ legtermészetesebb dolga volt számukra mécsesgyújtás előtt és után körtáncolni (persze voltak ebben fokozatok: először csak a férfiak, aztán a nők is, de csak egy másik körben), sőt cigánykerekezni, ha úgy tartotta a kedv.
Tetszik az ünnep jelentése. A Makkabeusok fáradságot és áldozatot nem sajnálva harcoltak az erőszakos hellenizálás ellen, ekkor történt a csoda: mikor a megtisztított templomban meg akarták gyújtani a menórát, kiderült, hogy csak egy napra való olaj van, mégis, a mécses nyolc napig égett.

A találkozó megbeszélése már önmagában sokat ígért: mindnyájan alig vártuk, hogy összejöjjön ismét a Grátzia-csapat. És tényleg gyönyörű hétvége lepett meg bennünket itt június közepén, Váradon. Ráérős sétálgatás a városban péntek este, aztán kiruccanás Sonkolyosra szombat délután, beszámolók életünk nagy dolgairól, vasárnap pedig utolsó közös étkezés egy mesés helyen Várad mellett. A részleteket majd megmutatják a képek.

Meglepetésemre Várad után nem Temesváron, hanem Zilahon kötöttem ki – így jár az, aki enged a csábításnak. Izgalmas volt stoppolni, és még izgalmasabb volt épphogy megúszni egy balesetet a város határában, a nedves országúton. Zilah, ugyanúgy, mint Várad, tele volt csendes örömmel, beszélgetésekkel.

És nem, még mindig nem Temesvár, hanem Kolozsvár. Ez csak egy kétórás kitérő lett: nem volt kedvem hét órát zötykölődni buszon Zilahtól hazáig, így hát gyorsan átrobogtam Kolozsvárra, hogy aztán onnan vonatozhassam haza. Persze itt is “hoztam a formámat” utazás előtt: sikerült beszervezni egy kis beszélgetést.

Na de jöjjenek inkább a képek:

Az olvasó emberben egész másfajta irodalomtörténet rajzolódik ki, ha nemcsak olvas (szépirodalmat, írói életrajzokat, kritikákat), hanem lát és hall is: hanghordozást, gesztusokat, élménybeszámolót, ideges és ügyetlen feszengést, furcsa bakancsokat, zoknikat és ékszereket.

Visky András mesélt az “utolsó erdélyi szászról”, Eginald Schlatnerről (akinek most jelent meg könyve a Koinóniánál), amint a hintógyűjteményének egyik ékes darabját előkapva vendégeit, a Visky családot végigkocsikáztatta a faluján.

Kiderült az is, hogy a román könyvkiadóknak úgy kellenek a magyar szerzők (különösen Nádas és Esterházy) művei, mint a meleg kenyér. Esterházy román fordítója mesélte, hogy a kilencvenes években még 5-6 évig kilincselt a kiadóknál a fordításával, de mára már annyira megváltozott a helyzet, hogy pl. nemrég Nádas egyik drámájának bukaresti bemutatója után három hét alatt 22 recenzió készült a műről és az előadásról. Esterházy egyébként ma délután Gabriela Adameşteanuval beszélgetett – méghozzá úgy, hogy nem is olvasott semmit az írónőtől (szinte biztos vagyok ebben). Ami önmagában nem baj (merthogy nemrég készült el a hölgy egyik regényének magyar fordítása), csak akkor meg ne tegyen úgy, mintha kívülről fújná.

Karafiáth Orsolya pedig tényleg kiállhatatlan, nem csak hírből. Elképesztőek a ruhadarabjai (szerintem ő azok közé tartozik, akik szándékosan, stratégiai okokból öltöznek a lehető legidétlenebbül), és folyamatosan kizökkentette az egyébként méltóságteljes beszélgetést a sztárallűrjeivel: hol az udvarlóival dicsekedett, hol pedig azzal, hogy az égadta világon semmi mondanivalót nem próbál megfogalmazni a verseiben. Örültem, hogy később beszólt neki Adela Greceanu (szebeni író, költő): már azzal is mond valamit, hogy nincs mondanivalója… Persze Orsolyát váratlanul érte a megjegyzés, na de sebaj, imidzsnek ott volt a lábán a rózsaszín topánka.

Ez zajlott ma a Könyvfesztivál román standján.

És itt van pár kép is.