
A vörösbeggyel egyik kerékpáros túrán találkoztam. Hegyi folyó völgyében ebédeltem egy cöveklábú asztalnál, ahol bizonyára sok utas elemózsiázik, mert nagyszerűen odalátszik a másik part szikláiról lezúduló vízesés, és a folyó fölött acélkábellel kifeszített, hosszú csatorna éppen az asztal mellett csurgatja le a patyolatzuhatag egy odaátról elcsent sugarát.
A vörösbegy az asztal fölé haljó lombok közül röppent hirtelen az asztalomra, de erről csak a második érkezésekor győződtem meg. Először ugyanis biztosra vettem, hogy az égből pottyant, mert alighogy madár módjára, félrefordított fejjel szemügyre vett, mindjárt odaszállt rögtönzött papírabroszomra, s cinkosan rám sandítva csipegetni kezdte a morzsákat. Annyira elbámultam magam, hogy összerezzentem, amikor egy sajtdarabbal a csőrében hirtelen felszállt a lombok közé.
Ettől kezdve úgy ettem, ahogy az ószövetségi Boáz aratott, mikor feltűnt a kalász-szedegető Ruth a szérűn. Még az egyáltalán nem morzsálódó szárazkolbászból is jócskán kerültek darabkák a papírabroszra.
Nem vártam hiába. A madár csakugyan visszatért, de mintha óvatosabb lett volna. Az asztal legtávolabbi sarkán telepedett meg, s csak portyázni járt át a vitathatatlanul az én területemnek számító fehér négyszögre. Most azonban tovább maradt. Lassan kioldódtam dermedtségemből, s természetes mozdulatokkal folytattam a falatozást. Úgy látszik, hamar észrevette, mert ő is otthonosabban kezdett mozogni, mint akinek már nincs félnivalója tőlem. Végigpásztázta az abrosz szélét, s már a nagyobb darabokat is helyben aprította falatokra.
Fényesen lakomáztunk, mikor az idegen rendszámú terepjáró behúzott mellénk a parkolóba. Sehogy sem értettük a mohó kamerák ideges kattogását. “No – gondoltuk egyszerre a vörösbeggyel -, ezt sajnos most nem lehet folytatni.” Ő felszállt, én kezdtem összecsomagolni.
(Berszán István: Terepkönyv)