Andi blogja

A vörösbeggyel egyik kerékpáros túrán találkoztam. Hegyi folyó völgyében ebédeltem egy cöveklábú asztalnál, ahol bizonyára sok utas elemózsiázik, mert nagyszerűen odalátszik a másik part szikláiról lezúduló vízesés, és a folyó fölött acélkábellel kifeszített, hosszú csatorna éppen az asztal mellett csurgatja le a patyolatzuhatag egy odaátról elcsent sugarát.
A vörösbegy az asztal fölé haljó lombok közül röppent hirtelen az asztalomra, de erről csak a második érkezésekor győződtem meg. Először ugyanis biztosra vettem, hogy az égből pottyant, mert alighogy madár módjára, félrefordított fejjel szemügyre vett, mindjárt odaszállt rögtönzött papírabroszomra, s cinkosan rám sandítva csipegetni kezdte a morzsákat. Annyira elbámultam magam, hogy összerezzentem, amikor egy sajtdarabbal a csőrében hirtelen felszállt a lombok közé.
Ettől kezdve úgy ettem, ahogy az ószövetségi Boáz aratott, mikor feltűnt a kalász-szedegető Ruth a szérűn. Még az egyáltalán nem morzsálódó szárazkolbászból is jócskán kerültek darabkák a papírabroszra.
Nem vártam hiába. A madár csakugyan visszatért, de mintha óvatosabb lett volna. Az asztal legtávolabbi sarkán telepedett meg, s csak portyázni járt át a vitathatatlanul az én területemnek számító fehér négyszögre. Most azonban tovább maradt. Lassan kioldódtam dermedtségemből, s természetes mozdulatokkal folytattam a falatozást. Úgy látszik, hamar észrevette, mert ő is otthonosabban kezdett mozogni, mint akinek már nincs félnivalója tőlem. Végigpásztázta az abrosz szélét, s már a nagyobb darabokat is helyben aprította falatokra.
Fényesen lakomáztunk, mikor az idegen rendszámú terepjáró behúzott mellénk a parkolóba. Sehogy sem értettük a mohó kamerák ideges kattogását. “No – gondoltuk egyszerre a vörösbeggyel -, ezt sajnos most nem lehet folytatni.” Ő felszállt, én kezdtem összecsomagolni.

(Berszán István: Terepkönyv)

Éppen mély álomból ébredtem. Tudjátok, amikor az ember olyan kótyagos, azt se tudja, hogy reggel-e, este-e, Alsóküsmödön van-e, vagy Szekeresbogáncson. A világ már kezd összeállni a szemem előtt, bokrok, füvek, fák, az ég átdereng a levélrengetegen… de mi az a vörös ott. Hú, milyen vörös, és benne két égőzöld csillag. De hát akkor én Alsóküsmödön vagyok és reggel van, és ez a vörös nem más, mint a zöld szemű rém, a rémszemű róka. Na, minden izmom megfeszül, már ugranék is, hogy fussak, mint a szélvész, de akkor alázatosan, behízelgő hangon megszólal a róka.
- Felséges úr, bocsáss meg a zavarásért, de senki más, csak te segíthetsz rajtam.
Azért óvatosan hátrálok egy centit. Kettőt.
Mi az, hogy felséges úr?
A vörösséges meg folytatja.
- A te félelmetes fogsorodtól retteg minden állat, neked csak egy intésedbe kerül, hogy megszűnjék a fejetlenség az erdőn.
Még hogy félelmetes fogsor? Miféle félelmetes fogsor?
Azért egy kicsit összecsikorítom a fogam. Ki tudja? Igaz is, rendesen csikordul.
- De nem is kell felvillantanod a fogadat – folytatja a róka -, elég csak megrázintani hatalmas és királyi sörényedet, máris behúzott farokkal menekül valamennyi rendetlenkedő.
Királyi sörény? Hogyhogy királyi sörény? Hátrabandzsítok a nyakam felé, de hiába, ki láthatja a saját háta közepét? Azért, figyeled, mintha valami súlyos lengene a nyakam körül. Aha. Lehet, hogy sörény… De hiszen akkor én… Lehetséges?
- Sőt – folytatja a róka -, ha méltóságodon alulinak tartod sörényed megrázintását, felséges bojtos farkad egyetlen mozdulata is elegendő.
Az ám, a bojtos farkam! Na, meg is suhintom. Most suhant vagy nem suhant? Apró mocorgást érzek ott hátul. Lehet, hogy ez a suhanás? Mindenesetre nem akárki vagyok, az biztos. De hogyhogy eddig…
- A füledbe súgnám a panaszomat – mondja a róka -, mert hangosan nem merem elmondani, de nagyon félek a karmaidtól. Ha megígéred, hogy nem bántasz, közelebb merek menni hozzád.
- Nem bántlak – mondom, és megköszörülöm közben a torkom, mert a hangom azért egy kicsit vékonylom, és még egyszer mondom, megfeszített torokkal, öblögetve, de bizony így sem valami félelmetes, a vörösség meg már jön, közeledik, egy gyors pillantást azért vetek a félelmetes karmaimra, hadd lássalak, te félelmetes karom, a róka meg már tátja a száját, talán súgni akar, vagy valami mást… De hát ez nyúlkarom… Fölordítok.
- Nyúl vagyok! Nyúl vagyok!
És máris futok, mint a nyúl. A róka fogsora összekattan, de csak a semmit harapja.
Futok, a lábam sem éri a földet.
A nagy vörösség egy darabig liheg utánam, de csinálok néhány váratlan kanyart, és lemarad, mint a borravaló.
Még hogy sörény, karom, bojtos farok, félelmetes fogsor?! Ó, te balgatag, te félküllős, te lütyő, te dinnye! Most aztán majdnem megettek.