Andi blogja

Ezek a filmek valahol mind arról a kérdésről szólnak, hogy mennyire terhelhetők a kapcsolatok, mennyit kell és szabad elbírniuk, és hogyan reagálnak a felek a közös történet újdonságaira, fordulataira.

Le Renard et L’Enfant (A róka és a gyerek) – A tízéves kislány meglát egy rókát, és rögtön elhatározza, hogy megszelídíti. Medve, farkas, hosszú tél, cseppkőbarlang nem jelent akadályt számára ebben, a róka pedig egyre megközelíthetőbbé válik. A kislány vajon megérti-e azt, hogy nem szabad elmennie bármeddig ebben a hódítási kísérletben? Gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak, finoman előkészített részletek sora ez a film, a rendező pedig külön ügyelt arra is, hogy időtlenné, mindenféle történelmi és társadalmi kontextustól függetlenné tegye a történetet. Merthogy ez egy nagyon színvonalas tanítómese.

Postia Pappi Jaakobille (Levelek Jakab atyának) – Az alaphelyzet teljesen evangéliumi, Jakab atya magához fogad egy gyilkosság miatt börtönbüntetésre ítélt, de felmentett nőt. A nő rendkívül kemény, ennek a kiszolgáltatott, öreg, vak papnak a látványa, élete legfeljebb ingerültséget vált ki belőle. Felolvasó és írnok lesz, Jakab atya ugyanis rengeteg levelet kap olyanoktól, akiknek mindenféle lelki (és néha anyagi) segítségre van szükségük. A találkozás mindkettejük életét felforgatja. A pap szembesül azzal, hogy levelezős szolgálata igazából a saját lelki szükségleteiről szól, a nő pedig megtudja, hogy a paphoz és Istenhez sokkal több köze van, mint azt gondolta vagy szerette volna. Megrendítő film, zsebkendő szükségeltetik hozzá. Szűkszavú, rengeteg benne a helyzeti energia.

Nordwand (Északi fal) – Azt írják erről a filmről, hogy kalandfilm. Szerintem sokkal több. A hitleri Németországban gyártják a német dicsőséget – úgy is, hogy német és osztrák hegymászóknak meghirdetik a svájci-alpokbeli Eiger csúcs megmászását (addig ez nem sikerült senkinek). Két tehetséges német hegymászó történetét követi végig a film, ahogyan merészséggel, összeszokottsággal, rutinnal (és a hitleri propagandától teljesen elhatárolódva) majdnem sikerül nekik a bravúr, de a hegyen nincsenek egyedül, és úgy látszik, a többi hegymászónak egyre nagyobb szüksége van rájuk. Ez a történet is gyönyörű példázat: a szolidaritásé, a szellemi függetlenségé.

A kultúra (is) ismétli önmagát – ezzel nincs baj, amíg minőségit hoz létre szellemi-erkölcsi-esztétikai szempontból. Egy norvég filmet láttam, ismerős alaphelyzettel: egy ember érthetetlen szituációban találja magát minden átmenet nélkül, olyan világban, melynek törvényeiről kiderül, hogy semmi közük az alapvető (szellemi-érzelmi) szükségletekhez. Kafka és Orwell hősei köszönnek itt vissza: Josef K. a törvényszék labirintusát járva igazságszoltáltatásért A perben, Gregor Samsa, amint rovarként ébredve küzdenie kell személyiségének, társadalmi pozíciójának visszaszerzéséért Az átváltozásban, Winston Smith, a totalitarizmus ellen lázadó, az 1984-ben… Reménytelen a helyzetük akkor is, ha szinte emberfeletti energiabevetéssel és bátorsággal feszülnek neki ellenfeleiknek.
A kiállhatatlan (Den brysomme mannen/The bothersome man) című filmben Andreas egy tökéletes, posztmodern városban találja magát, piros szőnyeg gördül elé, bármit is tesz: rögtön kap munkahelyet (még egy kis bónuszpénzt is a fizetésig), vasalt öltönyök és ingek várják a lakásában, mindenki kedvesen mosolyog, barátnőket is simán szerez magának. A levágott ujja teljes megdöbbenésére újranő kb. fél órán belül. De közben minden bénítóan kékesszürke és higiénikus, a barátnőinek teljesen mindegy, hogy velük van-e vagy sem, semminek nincs íze vagy szaga, semmiért nem kell erőfeszítéseket tenni. Sőt, öngyilkos sem lehet, pedig egyre inkább szeretne: semmi nem okoz nemhogy halálos, de még csak maradandó sérülést sem. A kényelem, a fájdalommentesség, az udvarias semmitmondás őrült paradicsoma ez. Egyszer aztán azt mondja a főnökének: hiányzik neki a gyerekarc, a gyerekzsivaj. Másnap kirúgják. És van egy titokzatos pincehelyiség, ahol egy lyukon át gyönyörű csellójáték hallható. Andreas elkezd falat bontani, minden vágya, hogy eljusson a zene forrásához: egy színekkel és szagokkal, ízekkel teli konyhában találná magát, de ekkor már rántják is vissza a rend őrei, viszik a törvényszékre, onnan pedig… Na de majd meglátjátok.
Egy kis előzetes belőle:

A perből is:

A Room With A View. A nyolcvanas években készült, három Oscart kapott. Helena Bonham-Carter nagyon aranyosan játssza az angol úrihölgyet, aki szinte az orra hegyéig se lát, mert folyton ott fontoskodik körülötte a nevelőnője. Ez akkor hoz kellemetlen helyzeteket, mikor feltűnik egy forróvérű, merész, kreatív udvarló, aki fütyül az angol etikettre. És persze van egy másik udvarló is, akinél tökéletesebb angolt alig lehet elképzelni (Daniel Day-Lewis játssza): kimért mozdulatokkal, angol hidegvérrel fel-alá járkál a tökéletes angolkertben az angol irodalom remekeivel a kezében, miközben érezzük, hogy belebetegedne, ha a méltóságos angol nyelvezete beszéd közben netán fonetikai hibát ejtene. Vajon kit választ a kis hölgy? (Na vajon…)

A Prairie Home Companion. Hát el lehet olvadni Meryl Streeptől, ahogy énekel ebben a filmben… Izgalmas a kameramozgás és az emberek közötti kapcsolat. Végig intenzív családiasság határozza meg a csapat magatartását, amint utolsó zenés műsorát adja elő a nagyérdemű előtt. Bájosan esetlen mindenki – akár komédia is lehetne, mégsem az, mert az emberek folyton emlékeznek, és ettől egyre melankolikusabbak. Egy kis ízelítő:

Auschwitz (hadd jelöljem most így, a tömörség kedvéért metonimikusan, az antiszemitizmust) régóta foglalkoztat. Álmomban meg is jelent egyszer a zsidóirtás földrajza. Mikor felébredtem, azonnal próbát tettem: igyekeztem betájolni magamban az épp megálmodott Szilézia tartományát, elvégre ébren tán csak jobban tudom a földrajzot. Az volt a tippem, hogy Németország nyugati részén vagy talán Franciaországban van. De semmiképpen nem Németország keleti részén és Lengyelországban, mint álmomban. Rohantam is a Wikipédiára. Nos, igen, Szilézián Németország keleti része, Lengyelország és Csehország osztozik. Ráadásul Katowice városa, a második világháború végének lengyel menekülttábora épp ebben a tartományban van (Katowice Primo Levi Fegyvernyugvás c. regényének fontos helyszíne – a regényt épp akkoriban olvastam, de emlékeim szerint csak a várost emlegeti, a tartomány nevét nem).

Azért jutott ez eszembe, mert a napokban megnéztem egy ötrészes dokumentumfilmet. Magyar, ukrán, cseh, lengyel zsidó túlélőkkel beszélgettek a rendezők. Még most sem hevertem ki, nem is akarom teljesen. Kivétel nélkül mindegyik riportalany elbeszélése sírásba fulladt azon a ponton, hogy „akkor láttam utoljára anyámat, apámat, testvéremet”. A mérhetetlen fájdalom, szégyen és értetlenkedés ott sűrűsödik mindnyájukban több mint ötven éve, nem csökkenő intenzitással – és nem segíti őket semmi, senki abban, hogy valamelyest oldhatóvá, kezelhetővé váljanak bennük ezek az emlékek. Volt, aki látta, hogyan lövik agyon a családtagjait. Volt, aki megszökött a gettóból, erre a németek bosszúból megölték a családját (mai napig nem tud megbocsátani magának). Egy hölgy úgy menekült meg, hogy mielőtt rálőttek volna, elájult a sokktól, odazuhant a többi holttestre, a fáradt katona pedig nem törődött vele; később meg, mikor magához tért, már egy rakás véres és széklettől bűzlő hulla alatt hevert.

Az egyik túlélő azt mondta, Auschwitz nemcsak értelmezhetetlen és irracionális, de elbeszélhetetlen is. Azért, mert az igazán hiteles tanúk, a gázkamrák szemtanúi és elszenvedői mind halottak. Nem értek egyet ezzel a mitizálással, bár szerintem az ő élményeivel a hátam mögött én is így gondolkodnék.

És igen, az ő élményeikkel meg lehet botránkozni Istenben. Egyáltalán nem meglepő, hogy sokan öngyilkosak lettek később.

A dokumentumfilm-sorozat neve Broken Silence.

Nézzétek meg.

Francia film, igaz történet alapján készült 2007-ben. Jean-Dominic Baubyt, az Elle magazin főszerkesztőjét 1995-ben agyvérzés éri, kómába zuhan, és mikor felébred, rájön, hogy teljesen lebénult, nem tud beszélni, csak a bal szemével képes kommunikálni.
Ilyen állapotban írja meg a Szkafander és pillangó című könyvét. Hogy hogyan? Nézzétek meg.

Szinte biztos vagyok abban, hogy tetszeni fog. Egyébként olyan film, ami a közönségnél és a filmkritikusoknál is bejött (ritka eset). Kb. úgy, mint az Amelie vagy a Goodbye, Lenin.

Ha megnéztétek (vagy ha már láttátok), véleményt kérek.