Andi blogja

Hatalmas csend vesz körül. Kimerült vagyok. A betegséget hajlamos az ember átmenetinek tartani. Meglepődünk, ha maradandó vendégként mutatkozik be. Betegségünket Ő hordozta (Iz 53,4). Tehát betegségünkben nekünk Őt magát kell hordoznunk.
(…)
Dörög az ég, elborult. Már látni is alig lehet a távoli hegyeket. Az este is megérkezik, igen sötét lett az ég, vihar tépi muskátlijaimat az ablakban, talán jég is esik. A sötétség órája ez. Az első emeleti nagy ablak mellett állok, egy novícius is odajön, nézzük ezt a félelmetesen tomboló sötét vihart. Megszólal: „Gyönyörű”. Lehet. De az bizonyos, neki még belső viharban alig lehetett része. Az előbb egy telefonbeszélgetés fölvérzett. Hatalmas, éles szenvedést hordozva tovább kell néznem a most már haragos eget. Befelé is nézni kell. És nem szabad a látvány elől megszaladni. A félreértés is fájdalmas lehet, de a gyanúsítás, illetve a rágalmazás a passió mélyén van. Van a rossznak olyan ördögien erős tombolása, amelynek nem szabad ellenállni, el kell némulni, és csendben, alázattal várni az ítélet napjára. Hogy változhat a szeretet gyűlöletté? A gyöngédség abszolút feledéssé? Hogy lehet rágalmazóvá, árulóvá az, aki valaha szeretett? Ez az egyetlen sötét és pokoli titok, amelyhez bármely testi szenvedés, bármekkora rettenetes fenyegetettség hozzá sem mérhető. Mennyi ember szenved emiatt a világon! Micsoda mélységei vannak a szenvedés tengerének! Te, Uram, ezt mindenkinél jobban megtapasztaltad. Hogy lehet, hogy azok, akik hozsannát kiáltottak Dávid fiának, most azt kiáltják: „Feszítsd meg Őt”? Milyen nagy vigasztalás Beléd kapaszkodni, Jézusom, aki egyedül mentél át sértetlenül ezen a pokoli örvényen, aki egyedül szálltál le az alvilágba, a feledés földjére, senkit sem feledve, senkit sem átkozva, mindeneket Magadhoz ölelve, mindenkit megáldva!
(Barsi Balázs: Krisztus békéje – Egy ferences novíciusmester naplójából)