A politika mindig kihívás elé állítja az egyéneket, a kis- és nagyközösségeket. Nem kell ehhez Sztálin, Hitler, Rákosi vagy Ceaușescu, sarokba szorításhoz a diktatúra, a nyílt megfélemlítés. A mai provokációk sokkal kisebb léptékűek, körvonalaik sokkal elmosódottabbak. Vajon hogyan érzi magát az az egyházi vezető, aki elfogadja az állami támogatást, vagy az, aki fel van háborodva azon, hogy nem kapja meg… Azt a színészt sem irigylem, akinek a feje fölött politikai döntés született a társulatát illetően, és tehetetlenül nézi, hogyan válik szélsőséges, deformált eszmék szócsövévé környezete. Ő hogyan dönt, hogyan lép majd? És vajon lesz-e elég erejük az arab világ győztes forradalmárainak ahhoz, hogy lecsendesítsék magukban a naivitást, ami a gyűlölt vezérek félreállításával keletkezik óhatatlanul a szívben az örömmámor közepette? Törékeny helyzetek ezek, olyanok, mint a képen épp szárnyakat bontogató pillangó a szabadságharcosok kezein.
Az igazságtalanságok ellen kiáltó forradalmak, polgárháborúk után mindig mélyrepülés következik: mindent behálóz a keserűség, hogy az áldozat, az embervér kiontása értelmetlen volt. Ez az életérzés azonnal jelentkezik elfojtott megmozdulás után, győzelem esetén pedig csalódáskor uralkodik el az új (szintén korrupt, önmaguk felé hajló) vezetők láttán. Az életáldozatok a Megváltó halálának tükröződései, a megváltás emberi léptékű imitációi – akár tudták, vállalták a mártírok ezt, akár nem. Ha az ő haláluk (vagy bárkinek a fájdalmas kiáltása az igazságtalanság ellen) értelmetlen, akkor Jézusé is az.
