2012/01/19 at 22:04 (politika)
Nem gondoltam volna, hogy ilyen 2012-ben megtörténhet, a helyzet minden egyes pillanatát romantikus tablóként lehetne megörökíteni. A Nabucco vasárnap esti (január 15-i) bemutatója végén zajlott Kolozsváron. Az előadás előtt a művészek egy része tüntetni volt, és mikor meghajlásra tért vissza a társulat, néhányuk egészségügyi dolgozónak öltözött.
(Az előadás rendezője Alexander Hausvater.)
2012/01/07 at 11:52 (idézek)
Hatalmas csend vesz körül. Kimerült vagyok. A betegséget hajlamos az ember átmenetinek tartani. Meglepődünk, ha maradandó vendégként mutatkozik be. Betegségünket Ő hordozta (Iz 53,4). Tehát betegségünkben nekünk Őt magát kell hordoznunk.
(…)
Dörög az ég, elborult. Már látni is alig lehet a távoli hegyeket. Az este is megérkezik, igen sötét lett az ég, vihar tépi muskátlijaimat az ablakban, talán jég is esik. A sötétség órája ez. Az első emeleti nagy ablak mellett állok, egy novícius is odajön, nézzük ezt a félelmetesen tomboló sötét vihart. Megszólal: „Gyönyörű”. Lehet. De az bizonyos, neki még belső viharban alig lehetett része. Az előbb egy telefonbeszélgetés fölvérzett. Hatalmas, éles szenvedést hordozva tovább kell néznem a most már haragos eget. Befelé is nézni kell. És nem szabad a látvány elől megszaladni. A félreértés is fájdalmas lehet, de a gyanúsítás, illetve a rágalmazás a passió mélyén van. Van a rossznak olyan ördögien erős tombolása, amelynek nem szabad ellenállni, el kell némulni, és csendben, alázattal várni az ítélet napjára. Hogy változhat a szeretet gyűlöletté? A gyöngédség abszolút feledéssé? Hogy lehet rágalmazóvá, árulóvá az, aki valaha szeretett? Ez az egyetlen sötét és pokoli titok, amelyhez bármely testi szenvedés, bármekkora rettenetes fenyegetettség hozzá sem mérhető. Mennyi ember szenved emiatt a világon! Micsoda mélységei vannak a szenvedés tengerének! Te, Uram, ezt mindenkinél jobban megtapasztaltad. Hogy lehet, hogy azok, akik hozsannát kiáltottak Dávid fiának, most azt kiáltják: „Feszítsd meg Őt”? Milyen nagy vigasztalás Beléd kapaszkodni, Jézusom, aki egyedül mentél át sértetlenül ezen a pokoli örvényen, aki egyedül szálltál le az alvilágba, a feledés földjére, senkit sem feledve, senkit sem átkozva, mindeneket Magadhoz ölelve, mindenkit megáldva!
(Barsi Balázs: Krisztus békéje – Egy ferences novíciusmester naplójából)
2011/12/21 at 15:59 (csend, szócikk)
Boldogok, akik messziről érkeznek: a tékozló fiú, a napkeleti bölcsek, a pásztorok. Hatalmasabbak ők azoknál, akik helyben maradásuk miatt biztonságban érzik magukat. Bennük van a megtett út alázata, a cél víziója boldoggá teszi őket erőfeszítésük közben. Csak ők tudják, hol az otthonuk, és hogy milyen megrendítő ajándék a megérkezés.
Boldogok a szelídek. A csendjük, a hatalmi harcokból való kimaradásuk nem kisodródás, erőtlenség, érthetetlen peremre kerülés, hanem tudatos döntés. A szelídség szellemi ajándék. A Gonosz rémülten hátrál előle.
2011/12/10 at 18:53 (szócikk)
Hogyan állnak rajtad?
Úgy, mint aki felvette őket, és már megtalálta a fogást rajtuk, vagy úgy, mintha magad sem értenéd, hogyan kerültek rád? Össze-vissza kapkodsz utánuk, hogy valahogyan vinni tudjad őket? Ha így zihálsz alattuk, igazán nem is ismered a formájukat, tartalmukat. Az élet (Isten!) szeszélyének, büntetésének tartod, hogy rád kerültek. Le akarod rázni azt, ami hozzád tartozik, folyamatosan elutasítod, hogy megkeresd az örömöt, amit rejteget. Olyan terheket is cipelsz, amikhez semmi közöd nem kéne legyen. Meghasonlott színész vagy: sopánkodsz mindenfelé, hogy milyen nehéz velük az élet, de közben valami vad kéjjel szorítod őket magadhoz, hagyva, hogy lehúzzanak, rá sem ébredve, hogy nem tudsz lépni tőlük.
2011/10/22 at 18:18 (elmélkedés, politika)
A politika mindig kihívás elé állítja az egyéneket, a kis- és nagyközösségeket. Nem kell ehhez Sztálin, Hitler, Rákosi vagy Ceaușescu, sarokba szorításhoz a diktatúra, a nyílt megfélemlítés. A mai provokációk sokkal kisebb léptékűek, körvonalaik sokkal elmosódottabbak. Vajon hogyan érzi magát az az egyházi vezető, aki elfogadja az állami támogatást, vagy az, aki fel van háborodva azon, hogy nem kapja meg… Azt a színészt sem irigylem, akinek a feje fölött politikai döntés született a társulatát illetően, és tehetetlenül nézi, hogyan válik szélsőséges, deformált eszmék szócsövévé környezete. Ő hogyan dönt, hogyan lép majd? És vajon lesz-e elég erejük az arab világ győztes forradalmárainak ahhoz, hogy lecsendesítsék magukban a naivitást, ami a gyűlölt vezérek félreállításával keletkezik óhatatlanul a szívben az örömmámor közepette? Törékeny helyzetek ezek, olyanok, mint a képen épp szárnyakat bontogató pillangó a szabadságharcosok kezein.
Az igazságtalanságok ellen kiáltó forradalmak, polgárháborúk után mindig mélyrepülés következik: mindent behálóz a keserűség, hogy az áldozat, az embervér kiontása értelmetlen volt. Ez az életérzés azonnal jelentkezik elfojtott megmozdulás után, győzelem esetén pedig csalódáskor uralkodik el az új (szintén korrupt, önmaguk felé hajló) vezetők láttán. Az életáldozatok a Megváltó halálának tükröződései, a megváltás emberi léptékű imitációi – akár tudták, vállalták a mártírok ezt, akár nem. Ha az ő haláluk (vagy bárkinek a fájdalmas kiáltása az igazságtalanság ellen) értelmetlen, akkor Jézusé is az.
2011/09/28 at 20:46 (idézek, olvasok)
– Hát ez mesés! – kacagott Ermi. – Te prédikálsz nekem, hogy ne féljek! Alighogy jön egy gólya, máris vége a bátorságodnak. Zsupsz, bele a vízbe!
– Én nem mondtam, hogy ne félj – felelte kicsit sértődötten Kvák –, egyetlen szóval sem. Félni én is félek. De még mennyire! Ha jön a gólya, meg a több békafaló. Félni mindenki félhet nyugodtan. De hogy ne tegye meg azt, amit kell, mert fél – ilyen nincs. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni, és ahova el kell menni, oda el kell menni! Akkor is, ha az ember citerázik félelmében!
– Mondtam már, hogy te könnyen beszélsz. Neked itt a tó, és ha félsz, csak beleugrasz.
– Csináld te is ugyanazt. Ha félsz, csak beleugrani.
– Mibe? A tóba? – bámult el Ermi.
– Nem. A szeretetbe.
(Nemeshegyi Péter: Ermi furulyája)
2011/09/05 at 19:07 (let's have fun, mesélek)
Hát borzasztó, hogy minduntalan fellépnek ezekben a napokban a város különböző pontjain. 
Egymást érik most a fesztiválok, és hát színvonalnak, közönségcsalogatónak ideális a Hot Jazz Band – szinte mindegy, hogy mi a rendezvény profilja: kerékpárversenyes tömegszórakoztatás, a magyar nyelv és a magyar könyv ünnepe vagy éppen nemzetközi borfesztivál… Az elmúlt napokban igencsak felvettem a banda ritmusát, ahol ők megjelentek, ott én is. Esti Duna-partot és Várat eddig még nem ízleltem Hot Jazz Banddel – hát, felejthetetlen.
És a legforróbb rajongótábor (elképesztő, hogy végigugrálták és -körtáncolták a másfél órás koncertet):
Jöjjön most már a lényeg, egy kis zene:
2011/08/26 at 21:53 (elmélkedés, idézek)
Ezt Dosztojevszkij egyik hőse, az öreg Ihmenyev kiáltja rajongva, elragadtatottan. Alig tudja elviselni túláradó örömét: hazakerült végre a lánya, akit kiátkozott, mert az egy heves szerelem miatt elköltözött otthonról. A megbocsátás, a viszontlátás eksztázisát élik meg mindketten.
Dosztojevszkij nagyívű történeteiben a végső pont minden kuszaság után a megtisztulás. A hősök ott állnak lecsupaszodottan, rejtegetett ragaszkodásuk előtör belőlük, az egymásra találás, a megbocsátás pedig minden felett átível, mint Isten szivárványa az özönvíz után. Ezek a hősök már mindent elkövettek egymás ellen: tomboltak engesztelhetetlennek tűnő haragjukban, a legszívbemarkolóbb sértéseket szórták egymásra, kitagadták, eltaszították egymást, és közben ugyanezzel a szenvedéllyel, lendülettel sóvárogták a megbocsátást, az intimitást. A tékozló fiú történetének újabb és újabb variációi ezek. Valaki erőszakot tesz egy elszakíthatatlan kapcsolaton, de végül visszatér abba az „őshazába”, amit a kapcsolat jelent számára, és győzedelmeskedik az összetartozás.
Fel sem merül az a kérdés, hogy ki kinek kell megbocsásson, mert mindkét fél bűnnel terhelt. És különben is, annyira kimerültek és megtépázottak, olyan régóta várják, hogy végre eldobhassák álarcukat és megmutathassák egymásnak törékenységüket, megsebzettségüket…
- Natasa, hol az én Natasám! Hol van! Hol a lányom! – tört ki végül az öregből. – Adjátok vissza Natasámat! Hol van, hol! – S megragadva mankóját, amelyet én nyújtottam oda neki, az ajtóhoz rohant.
- Megbocsátott! Megbocsátott! – kiáltotta Anna Andrejevna.
Ihmenyev azonban nem jutott el a küszöbig. Hirtelen feltárult az ajtó, s Natasa szaladt be a szobába sápadtan, szikrázó szemmel, mintha lázas volna. Ruhája gyűrött volt, és teljesen átázott. Kendője, mellyel fejét kötötte be, tarkójára csúszott, zilált, sűrű fürtjein nagy esőcseppek csillogtak. Beszaladt, megpillantotta apját, sikoltva térdre esett előtte, és karját feléje tárta.
De az öreg máris magához ölelte!…
Felkapta, úgy emelte fel, mint egy gyereket, odavitte a karosszékéhez, leültette, s most ő térdelt le előtte. A kezét, a lábát csókolgatta; csókjaival borította, és nézte, nézte, mintha még most sem hinné, hogy megint mellette van, hogy megint látja, és hallja őt – őt, a lányát, Natasáját! Anna Andrejevna zokogva karolta át, fejét a melléhez szorította, s úgy maradt ebben az ölelésben, egy szót sem bírt szólni.
(…)
- És te, te rossz kislány! Te azt gondoltad, hogy én elátkozlak, hogy nem fogadlak be, ha eljössz hozzám? De hisz én… hallgass ide, Natasa: hisz én gyakran mentem hozzád, anyád se tudta, senki sem tudta; hol az ablakod alatt álldogáltam, hol meg vártam, egy fél napot is elvárakoztam a járdán a kapudnál! Nem jössz-e ki, hogy legalább messziről lássalak! Esténként sokszor gyertya égett az ablakodban; hányszor odamentem este, Natasa, hogy legalább a gyertyádat lássam, az árnyékodat megpillantsam az ablakban, és megáldjalak éjszakára. És te megáldottál engem éjszakára? Gondoltál rám? Érezte a kis szíved, hogy ott vagyok az ablak alatt? S késő téli éjszakákon hányszor felmásztam a lépcsődön, hallgatóztam a sötét lépcsőházban, nem hallom-e hangodat. Nem nevetsz ki? Hogy elátkoztalak? De hisz azon az este elmentem hozzád, meg akartam bocsátani, az ajtótól tértem vissza… Ó, Natasa!
Felállt, felemelte lányát a székből, és erősen, erősen szívére szorította.
- Itt van ismét a szívemen! – kiáltotta. – Ó, köszönök neked mindent, Istenem, a haragodat is, a kegyelmedet is!… A napfényt, amely most a vihar után ismét ránk ragyog! Ezt a percet köszönöm! Ó, hadd legyünk mi megalázottak, hadd legyünk mi megszomorítottak, de hisz újra együtt vagyunk valamennyien, s csak hadd diadalmaskodjanak most azok a büszkék és dölyfösök, akik megaláztak és megszomorítottak bennünket! Hadd vessenek ránk követ! Ne félj, Natasa… Kéz a kézben haladunk, s én azt mondom nekik: ez az én drága, szerelmetes leányom, ez az én ártatlan leányom, akit ti megszomorítottatok és megaláztatok, de akit én, én szeretek, s akit áldok örökkön-örökké!…
(F. M. Dosztojevszkij: Megalázottak és megszomorítottak)
2011/06/24 at 06:57 (szócikk)
Ki meri vállalni azt, hogy megkeresi a neki szánt helyet, körülményeket a világban? Ki meri vállalni, hogy ennek érdekében érzelmi hullámveréseit, vágyait is lecsitítja? Kinek van bátorsága elhallgatni, amikor igaza van, és halkan beszélni a hangosak közt? Vagy felemelni a hangját akkor is, ha tudja, hogy csakis veszteség lesz ennek ára? Egyszerűen, tisztán, pontosan beszélni? Harcolni nemcsak a végsőkig, de minden nap újra és újra, teljes meggyőződéssel a rábízottakért? Egyáltalán ki meri megkeresni a rábízottakat? Ki mer várni (a várhatónál is többet) a neki elkészített ajándékokra? Arra, hogy megtisztuljon, megnyugodjon a szíve? Kinek van bátorsága megfosztani önmagát a saját érdekeitől, száját a porba tenni? Elfogadni önnön jelentéktelenségét, és azt, hogy elég neki, ha csak a Fennvaló látja és érti szívét?
2011/06/16 at 17:47 (csend, olvasok)
Az ember akkor válik az imádság emberévé, amikor hagyja, hogy elfogja a csodálat és a boldogság. Létezik annak boldogsága, hogy tudjuk: szeretnek minket, és Isten kezében vagyunk; saját hivatásunk boldogsága, azé a boldogságé, amit kaptunk, amelynek erejében a zsoltárossal együtt mondhatjuk: “A mérőzsinór értékes részt juttatott nekem, valóban pompás nekem az én örökségem!” (Zsolt 15,6) Az imádság embere a vágy embere. De az imádság háza a nélkülözés háza is. Az imádság embere “üresen áll”. Mélységes hiányt érez önmagában, amelyet szeretne betöltve látni. Ezen a téren az imádság minden ember szomjúságát fejezi ki. Az imádság embere elfogadja a szegénységnek ezt a formáját, amelyben a vágy megtisztul, mint az arany a kohóban. A vágy és a hiány ugyanannak az éremnek két oldala.
(…)
A maga részéről csak az képes valóban odaadni magát a végsőkig, aki tudja, hogy szeretik őt, aki ezt megtapasztalja és megköszöni. De nehezebb dolog hagyni, hogy szeressenek, mint szeretni. Nehéz hinni a másik szeretetében, elfogadni azt, elképzelni, hogy szeretetre méltók vagyunk, hagyni, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, és engedni, hogy megmossák a lábunkat. “Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem… ” (Jn 13,8). Ha nem engeded, hogy szeressenek, akkor nem léphetsz be az odaadás misztériumába. Bizonyára tanújelét adhatod a nagylelkűségnek, megteszel dolgokat másokért, sőt el is áraszthatod őket nagylelkűségeddel, de az eucharisztikus ajándékozás titkába nem fogsz valóban belépni. Senki nem adja oda valóban az életét, ha nem engedi, hogy szeressék őt.
(Ezeket a gondolatokat Christian de Chergé írásainak, tanításainak nyomán készítette egy francia szerzetes, teológiai tanár. Christian de Chergé húsbavágóan megtapasztalta, élete legfontosabb mozzanataként, hogy mit jelent, milyen kihívást rejt szeretetet elfogadni. Algériában barátságot kötött Mohammeddel, a mezőőrrel, tőle tanulta meg szeminaristaként azt, hogy hite hogyan váljon szabaddá, egyszerűvé, ráhagyatkozóvá. Egyszer Mohammed védelmébe vette Christiant – meggyilkolták ezért a saját kútja mellett. Christiant mélységesen felkavarta ez, és megerősítette abban, hogy szerzetesként Algériában szolgáljon. Később ő is tanúságot tett, Mohammedhez hasonlóan, hűségéről: kis szerzetesközösségével szélsőséges iszlamisták áldozata lett 1996-ban. Haláláig nagy szeretettel és odaadással szolgálta a muszlimokat, akik a kolostor környékén laktak. Róla és társairól készült az Emberek és istenek (Des hommes et des dieux) c. film 2010-ben.)
